Az érdekességekről Az érdekességekről

A legtöbb foglalkozásnak van érdekes oldala, még az első ránézésre unalmasnak tűnők esetében is találunk ilyeneket.

  • Hogy néz ki egy repülőtér felülről?
  • Mit jelentenek az E betűvel kezdődő rövidítések az élelmiszerek csomagolásán?
  • Mikor rendezték az első BNV-t?

Az NPP-n több száz ilyen érdekességet találsz! 

 

A jobb oldalon levő listában először válassz foglalkozáscsoportot, majd klikkelj a téged érdeklő érdekességre!

Érdekesség-böngésző - Válassz és klikkelj! Érdekesség-böngésző - Válassz és klikkelj!
« Vissza

Könnyűipari foglalkozások

 

Klikkelj és olvasd el az egyes, foglalkozásokhoz kötődő érdekességeket!

 

Bőrdíszműves, bőröndös, bőrtermékkészítő, -javító - Bőrnadrág, a motorosok előtt

Bőrdíszműves, bőröndös, bőrtermékkészítő, -javító (FEOR-7216)

Bőrnadrág, a motorosok előtt


A bőrnadrág mindig is a drága ruhafélék közé tartozott. Igen finom, cserzett szarvasbőrökből valamikor kesztyűsök készítették a bőrnadrágokat, amelyek a 16. században jobbára csak vadászó urak viseltek. A 18. század közepétől körözőlevelekben ugyan gyakran szerepel a bőrnadrág, de inkább csak bányászokon, mesterembereken, s rendszerint hangsúlyozva, hogy a keresettek sárga vagy „fekete bőr német bőrnadrágot” viseltek. Ilyen nadrágokat hazai szűcsök is varrtak, és a betelepült németek viselték. Hont megyében flanellal bélelt fényes fekete bőrnadrágot hordtak a magyar parasztférfiak is, de az ilyen nadrág szélesebb körben nem terjedt el.

Ezeknek a finom bőrnadrágoknak is használták egykor törött, mosott juhbőrből való megfelelőit. Ilyen nadrágokra utalnak azok az adatok is, amelyek a bakonyi pásztornép zsírozott nadrágjairól szólnak, vagy arról, hogy a hortobágyi pásztorok hájjal kenegették vagy posztóval borították birkabőr nadrágjaikat, hogy a nedvesség meg ne rongálja.

A bőrnadrág nemcsak a pásztornép viselete volt. A nógrádi szűcsök is készítetek a 18. század második felében bőrnadrágokat, a 19. században pedig többféle szabással országszerte megjelentek. A század elején például Mezőberényben a cseléd bértételek között a szűrposztó nadrágot váltotta fel a barnára vagy feketére festett, ellenzős bőr „csizmanadrág”.

A hajdúsági, nagykunsági paraszt- és juhászszűcsök továbbra is ellenzős, de csizmaszárra húzható nadrágokat szabtak juhbőrből. A fehérre kikészített bőrnadrág szárainak külső oldalán piros irhacsík futott végig, rajta sárgaréz gombok sora. Ez a kívül fehér, belül gyapjas bőrnadrág a múlt század végéig általában a juhászok, pásztorok viselete volt, de az Alföldön is felbukkant.

A bőrnadrág, ha fel is bukkant itt-ott a mezővárosi és falusi parasztférfiakon, használata nem volt általános, viselője jómódját dokumentálhatta vele.

Bútorasztalos - Mióta ülünk asztalhoz?

Bútorasztalos (FEOR-7223)

Mióta ülünk asztalhoz?


Első pillanatra azt hinné az ember, hogy asztal nélkül szinte nem is lehet enni. De volt ez másként is! A szabad ég alatt, bográcsban való főzés a gyűjtögető életmód maradványa. A kint járó emberek a párolgó vasfazekat egyszerűen a puszta földre helyezték, körülülték, s kagylóhéjból meg vesszőből szerkesztett kanalakkal mertek belőle. A bogrács, a serpenyős főzés a pásztorélet hagyományaként sokáig tovább élt még a parasztházakban. Korábban nem is volt asztal. A bográcsot a földre állították, és zsámolyokkal rakták körül. Azon ülve, fakanállal szedegettek belőle. Szokásban volt pásztoraink között az is, hogy a bográcsból a pörkölthúst vagy a köleskását a subára fordították ki, vagyis a suba szolgált asztalként.

A fejlődés következő foka az evőszék volt. Ez tulajdonképpen egy alacsony és lyukas ülőkéjű szék. Ebbe állították bele a bográcsot. Így vált el a bogrács vagy az evő fatál a földtől. Hamarosan elérkezett a fejlődés az asztalig is. Az alacsony evőszék, vagy mint az asztal szó meghonosodása után nevezni kezdték: asztalszék, nemcsak a pásztorok közt, hanem a parasztkonyhában is közönséges volt. Innen mindinkább kiszorította az úri rendből átkerült magasabb asztal, amely idővel már a szobában kapott helyet, de tarka, hímzett, szőtt abrosszal letakarva sokáig inkább csak díszbútor maradt, akárcsak a magasra vetett ágy vagy a festett-faragott szék.

Bútorasztalos - Az asztaltáncoltatás titkai

Bútorasztalos (FEOR-7223)

Az asztaltáncoltatás titkai


Jung, a neves svájci pszichológus sokat foglalkozott az úgynevezett okkult jelenségek tudományos felkutatásával. Megállapította, hogy az asztal, ez az élettelen deszkaalkotmány két vagy több ember kapcsolatának kifejezője lehet. Hogy hogyan?

Az összeszokott körtagok a kopogtatások kód szignáljaiban úgy olvasnak, mint a távírász a morzejelekben, vagy a börtönök falát kopogtató rabok saját jelbeszédrendszereikben. A kopogások megfejtésének tana az úgynevezett tipológia. A type angol szóból ered a kifejezés, melynek magyar megfelelője a jel.

A kopogásokat az úgynevezett ideomotorikus, az önkénytelen izommozgások hozzák létre. Lélektani tény, ezt kísérletek igazolják, hogy a kéz és a kar izmainak megfeszülése vagy elernyedése nyomon követi a tudat állapotait, érzelmeinket, gondolatainkat. A szeánsz egy-egy helyzetében jelentősége van annak, hogy a vendégek kezei engedelmesen követik-e a médium mozgatta asztalt, vagy izmaik megfeszülve ellenállnak, így csupán a megragadott asztal mozgásán keresztül a médium, a körvezető kipuhatolhat olyan érzelmi tényezőket, melyeket a "szellemektől" származóknak tüntet fel.

Az önkéntelen izommozgások jelrendszerében persze elég nehéz olvasni. Ez is egyfajta tudomány és nagy gyakorlatot kíván.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Famegmunkáló - A fafaragás története

Famegmunkáló (FEOR-7221)

A fafaragás története


A fafaragás, vagyis a fa megmunkálása már az ősember idejében elkezdődött. A vadászó életmódnál szüksége volt olyan szerszámokra, amelyek segítenek az állat elejtésében – erre pedig egy talált fadarab önmagában ritkán volt alkalmas. Faágból, gyökérdarabból ütőbunkót, kőbaltát, később íjat, nyílvesszőt készített. A bot hozzádörzsölése egy szikladarabhoz -simítás végett-, a mai forgácsolás műveletének felelt meg (csiszolás). A dárda hegyéhez pedig faragnia kellett (kézi forgácsolás). Számára a legkönnyebben alakítható szilárd anyag a fa, a csont és a szaru volt. Az ék feltalálását követően már képes volt farönköt hosszában elhasítani, akár több darabra is. A hasítékokból könnyebben készíthetett faszerkezeteket. Az alkatrészeket növényi szálakból sodort kötéllel kötözte egymáshoz (fakötések). A kötéseket bevert faszegekkel erősítette. A famegmunkáló műveletek száma egyre bővült. A bronzkori, majd vaskori szerszámok már összetettebb munkákhoz is alkalmasak voltak. A lakóközösségek egy-egy képzetlen, de ügyes kezű tagja bonyolultabb faszerkezetek létrehozásában is jeleskedhetett. Az ókori városokban elkezdődött a szakmatanítás.

A népi díszítő faragás kialakulásában rendkívül nagy szerep jutott a pásztoroknak, akik sokszor unalmukban farigcsáltak, és egyre szebb, értékesebb munkák kerültek ki a kezük alól. Botjaikon a kezdeti rovott jeleket, majd a vonalas növényi, ember és állat ábrázolásokat lassan felváltotta a valósághű ábrázolásra való törekvés. Ahogyan bővült szerszámkészletük, úgy színesedett faragótechnikájuk is.

A kedvet kapó falusi fafaragók, művészkedők még a 20. század elején is kézi erővel és kézi szerszámokkal fűrészeltek, gyalultak, fúrtak, pedig akkor már létezett korszerű faipari kézi gép és nagygép park. A korábbi évszázadokban a faragó-pásztorok és falusi specialisták egy-egy szebb munkája már árucsere alapként szolgált. Később egyes alkotók már rendszeresen gyártották és eladták a keresettebb termékeket. A faragás a háziipar részévé vált.

Az 1950-es években megalakult Háziipari Szövetség, a Népi Iparművészeti Tanács által egyes alkotók népművész kitüntető címet kaptak. Az iparszerűen értékesítésre termelők közül már néhányan büszkélkedhettek a népi iparművész címmel. Az alkotói munka legfelsőbb fokú elismerése a népművészet mestere cím lett.

Kalapos, kesztyűs - Kalapillemtan

Kalapos, kesztyűs (FEOR-7213)

Kalapillemtan


Egy kalap viselése hajdanában igen fontos viselkedési és illemtani ismereteket kívánt meg tulajdonosától. Még ma is használjuk azokat a kifejezéseket, hogy „le a kalappal”, vagy „megemelem a kalapomat valaki előtt”. Mindezek egykor nem csak jelképes frázisok voltak. Még az sem volt mindegy, hogyan emelte meg kalapját a gazdája. A szabályok szerint mozgás közben, a felénk közeledő alany előtt 3 méterrel kellett megemelni a kalapot, diszkréten megdőlve a megtisztelt személy irányába. A 3 méteres távolságot valószínűleg azért ajánlották, hogy véletlenül nehogy orrba vágjuk a megtisztelt személyt. Az ilyen elegáns kalapemelés akkor is ajánlatos volt, ha valakinek a szívességét szerettük volna megköszönni.

Az sem volt mindegy, hogy kalappal a fejünkön hogyan mentünk be a lakásba vagy a szobába. Tudniillik, a század eleji illemtan utasításai szerint, a kalapot már a szoba vagy a lakás előtt le kellett venni, még mielőtt az ajtót kinyitották volna. Ez már nagyobb odafigyelést igénylő művelet volt, hiszen egyik kézben a kalap, a másikkal az ajtót kellett kinyitni és becsukni, mégpedig oly módon, hogy ne fordítsunk hátat a szobában lévőknek.

Kalapos, kesztyűs - A kesztyű és a párbaj

Kalapos, kesztyűs (FEOR-7213)

A kesztyű és a párbaj


A párbajt, a párviadalt a történelmi kutatók az ember eredetétől származtatják. A párbajozás történetének egyik fontos eleme a „fair play” kialakulása, ami egyenesen elvezet a Párbajkódexek megalkotásáig, amely körültekintően szabályozott mindent, a párbajokra történő kihívástól, a végső aktusig, a párbaj lezárását jelentő jegyzőkönyvek megírásáig. A kihívás módja is történelmileg változott, attól függően, hogy a bajvívás milyen célokért jött létre. A kihívó, mintegy a szándékai komolyságának alátámasztása érdekében zálogot helyezett el a bíró előtt, rendszerint ez a kesztyűje volt. Ha a vádolt fél ezt elvette, elfogadta a bajvívásra való kihívást, ezek után a bíró kijelölte a viadal helyszínét és idejét. Magyarországon a bajvívásnak állandó helyszínei voltak. A vívótér sorompókkal, növényekkel, palánkkal körülvett térség volt, általában ellipszis alakú.

A 19. század vége az egyes közéleti megfogalmazások szerint, a „párbajmániások” kora. Clair Vilmos író és párbaj szakértő véleménye jól tükrözi a kialakult helyzetet: ”nincsen még egy nemzet a világon, ahol annyi becsületbeli ügyet intéznének el lovagias úton, mint éppen nálunk Magyarországon!” A magyar törvényhozás 1878-ban foglalkozik először a párbajjal és csapnak össze az érvek arról, hogy kerüljön-e be a büntető törvénykönyvbe. 1908-ban Európa szerte párbajellenes ligák alakulnak, az első nemzetközi kongresszusukat június 4-én, Budapesten tartják. Itt nyitják meg a párbajellenes ligák nemzetközi irodáját is. Jelentős lépésnek számított az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetésének 1917-ben hozott parancsa, amelyben eltiltotta a tisztjeit a párbajozástól. Véglegesen 1923-ban tiltják be törvényileg a párbajozást Magyarországon.

Kalapos, kesztyűs - Hölgyek és kalapok

Kalapos, kesztyűs (FEOR-7213)

Hölgyek és kalapok


Görög terrakottafigurák tanúsítják, hogy már a boiotiai hölgyek is viseltek a nap ellen védő szalmakalapot, tholiát, mégpedig a fejüket is betakaró nagykendő, a himation tetején. Az etruszk asszonyságok csúcsos kalapkát, tutulust hordtak, a római matrónák azonban csak a himationhoz hasonló nagykendőjüket, a pallát húzták fejükre. A középkorban a férjes asszony fejfedője a fejkendő vagy főkötő volt. A 15. században ez aztán gigantikus méreteket öltött. Lady Beatrice Arundel 1439-ből való szobrán már ott látható a cornette: egyszerű, koronás főkötő, amelyből jobbra-balra egy-egy félméteres szarv döfődik a levegőbe. Ezt követte az 1450-es években a hennin, a méteres cukorsüveg a hölgyek fején, amelyről fátyol hullott alá. Állítólag Magyarföldről terjedt el, s eredetileg a kun asszonyok jellemző viselete volt.

A 16. század húszas éveiben a német hölgyek igen csinos, széles karimájú, piros kalapot hordanak, fehér tollal. A 18. században aztán beütött a kalapőrület, amelyek többnyire egybeforrtak a feltornyozott, hajporos frizurával. 1778-ban a legdivatosabb kalap hadihajó alakú volt. Három árboccal, vitorlákkal, és néhány csinos apró ágyúval díszítve. Amikor 1783-ban a Montgolfier testvérek léghajója a levegőbe emelkedett, pár nap múlva a hölgyek fején ott lebegett a léghajó mása, a Montgolfier-kalap.

Az angol ladyk arcát ugyanebben az időben egyszerű, de ízléses kalapok árnyékolták be.

Az azóta váltakozó sok ezer formát és díszítést nehéz lenne követni, a divattervezők nem ismertek lehetetlent.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Kalapos, kesztyűs - A kesztyű használatának múltja

Kalapos, kesztyűs (FEOR-7213)

A kesztyű használatának múltja


A finom kesztyű egykor a kiváltságosok előjoga volt, az előkelőségek még a 17–18. században is – az elegancia hangsúlyozására – sokszor nem is a kézre húzva, csak kézben tartva viselték. A rangot kifejező, ám vékony kesztyű felett a karmantyú, vagy muff melegítette a kezet. Ezeket tömlőre nyúzott kisállatok, például vidra bőréből is készítettek.

A közemberek kezére védőruhaként kellett a kesztyű. A középkorban a ruhák kézfejnél is hosszabb ujjai védtek a hideg ellen, olykor bokáig is érő ujjakkal. A 15. században még Európa-szerte használatos hosszú és később már rövidebbre is szabott ruhaujjakat a kézfej felett még leppentővel, kutyafüllel vagy széles toldással látták el. Ezeket lehajtva a hideg ellen védelmet nyújtottak, visszahajtva pedig széles kézelőt képeztek. A bokáig érő szűk ujjak Európa keleti szélén, az oszmán-török felső kaftánokon és a moszkvai orosz köntösökön a 17. századig használatban voltak.

Bizonyos munkákhoz kimondottan védőkesztyűre volt szükség, amelyek egyujjas és kétujjas változatait a szántóvető parasztok, pásztorok és ötujjasan a korábbi századokban a halászok is használták. A 16–17. században az angol háztartásokban cselédbér tételei voltak a kesztyűk, amelyek között vastag anyagból szabott és kötött kesztyűk is voltak. Megfelelőik a 17–18. század fordulóján hazai mesterek termékei között is megtalálhatók.

Ezeknél sokkal gyakoribbak, közkedveltebbek voltak a bőrkesztyűk. Hazai kesztyűseink az európai elit igényeit is kielégítő, legfinomabb bőrökből és legújabb technikákkal készült termékeinek vásárlói nem közembereink soraiból kerültek ki. A cselédek, parasztemberek, katonák, kevésbé tehetős közemberek rókaláb- és ködmön-, azaz báránybőrből varrt kesztyűt hordtak. Volt közöttük egyujjas, ill. hüvelykujjas kesztyű és ötujjú, azaz ujjas is. Ekkoriban már a kötött érmelegítő sem ment ritkaságszámba: az ujjak tövéig ért, és a kézelő alá tűrve rögzítették a csuklóra.

A szűcs készítette bőr- vagy az idővel házilag is kötött kesztyűk mindvégig alantasabbak maradtak kesztyűsöktől vásárolható társaiknál.

Kalapos, kesztyűs - Mit árul el a tenyerünk?

Kalapos, kesztyűs (FEOR-7213)

Mit árul el a tenyerünk?


A tenyérjóslás már a rómaiak és görögök kultúrájában is fontos szerepet töltött be, és manapság is sokan veszik komolyan. A modern tenyérjóslás története a római és indiai jövendőmondásig vezethető vissza, de a jelenkor tenyérjósai az ősi hagyományos módszereket pszichológiával, gyógyítással és más jóslási formákkal is keverik. Az ősi mesterség fejlődése az i.e. 3. évszázad derekán indult meg.

Az életvonalat sokan felismerik tenyerükön. A tenyérjóslásnál a fő értékelés mindig a négy fővonalon alapszik: életvonal, fejvonal, szívvonal és sorsvonal. A tenyéren található dombok. A Vénusz-domb és a Jupiter-domb. A sikeres elemzéshez fejlett belső érzékekre, empatikus készségre és éleslátásra van szükség. A tenyér vonalai és dombjai más és más jelentéssel rendelkeznek relatív méretük, minőségük, erősségük és metszéspontjaik alapján. A tenyérelemzés képet ad az egyén jelleméről és fontosabb életeseményeiről, számot ad a múltról és a jövőről is, mivel minden sorsfordító esemény megjelenik a vonalakban

Életvonal: a hüvelykujj és mutatóujj között kezdődik és lefut a hüvelykujj körül a csuklóízületig. A hosszú és szakadás nélküli vonal - hosszú életet, komolyabb betegségek nélküli éveket jelez.

Fejvonal: a hüvelykujj és a mutatóujj gyökerénél kezdődik, vagy az életvonal mellett, vele halad. Rajta van a szívvonal, ez alatt az életvonal.

Szívvonal: kisujj alatt kezdődik, ellentétben az életvonallal és kb. a mutató és a középső ujj között ér véget. Párhuzamosan fut a fejvonallal. A hosszú szép szívvonal gyengéd, segítő emberre utal.

Sorsvonal: a kézízülettől a kéz közepén keresztül a Szaturnusz dombig felfelé ível. A sorsvonalat az elemzők, mint a nehézségek vonalát ismerik, ami akadályozott szerencsét jelent. Csak nagyon ritkán egyenes és jól kivehető ez a vonal.

Könyvkötő - Idéző – Könyvek és olvasás

Könyvkötő (FEOR-7233)

Idéző – Könyvek és olvasás


Az egész világot – kivéve tán a barbár nemzeteket – a könyvek irányítják. – Voltaire, francia író, költő, filozófus.

Nagy bátorság megtanítani valakit olvasni azelőtt, hogy már igazán megismerte volna a világot. – George Bernard Shaw, ír drámaíró.

Nem vagyok gyorsolvasó. És gyorsmegértő sem. – Isaac Asimov, amerikai író.
A bölcs ember a könyvekben talál gondjaira megoldást. – Victor Hugo, francia író.

Az én könyveim olyanok, mint a víz. Az igazi zsenik könyvei olyanok, mint a bor. De vizet mindenki iszik! – Mark Twain, amerikai író.

Olvasni olyan, mint valaki más fejével gondolkodni. – Arthur Schopenhauer, német metafizikus.

Néhány könyv megízlelni való. Néhány lenyelni való. Néhányat pedig jól meg kell rágni és utána meg kell emészteni. – Francis Bacon, brit filozófus.

Ha sok jó könyvet olvasol, az olyan, mintha az elmúlt század legnagyobb egyéniségeivel társalognál. – Rene Descartes, francia filozófus, matematikus.

Nem kell könyveket égetni ahhoz, hogy elpusztíts egy civilizációt. Elég ha eléred, hogy ne olvassák őket. – Ray Bradbury, amerikai író.

Könyvkötő - Kicsik és nagyok

Könyvkötő (FEOR-7233)

Kicsik és nagyok


A világ legkisebb könyve szabad szemmel aligha olvasható. 0,007 x 0,10 mm-es lapokból áll, a szöveget pedig 40 nanométeres betűkkel nyomtatták az apró lapokra. A könyv – akár méretesebb társai – több példányban is készült, bár csak a tehetősebbek gondolkodhatnak vásárlásban, hiszen több ezer dollárba is kerülhet a parányi írás.

A legapróbb magyar könyv a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban található: Andruskó Károly A kapa című műve. A kiadvány 6 x 7 milliméteres nagyságú. Érdekessége, hogy a képeket nem utólag kicsinyítették le; az alkotó eredetileg ilyen nagyságban készítette el a fametszeteket erős nagyító alatt, és erről kézi nyomtatással készítette el a könyvet.

Ezzel szemben a világ legnagyobb könyvei közt szerepel például a több mint 60 kg, 6 láb hosszú és 112 oldalas kiadvány. A készítéséhez felhasznált papírmennyiséggel be lehetne takarni egy futballpályát, a nyomtatáshoz pedig 4 liter tintát használtak el.

A magyar rekordot egy ennél is nehezebb, 66,4 kg-os kötet tartja, becsukva 103-szor 73 cm-es, a védőborítója diófából készült, kovácsoltvas pánttal. Belső borítója szürkemarha bőr, tizennégy karátos aranyfelirattal, a magyar koronával és féldrágakövekkel. A mű címe: A magyarok asztala.

Érdekes, hogy a legnagyobb könyv címe sokkal gyorsabban vándorol, mint a legkisebb könyvé…

Könyvkötő - Mennyi könyv fér egy életbe?

Könyvkötő (FEOR-7233)

Mennyi könyv fér egy életbe?


Egy rendszeresen naponta 3-4 órát olvasó ember 10 év alatt 760 kötettel végezhet, ez évente 76 mű. Egy élet alatt, mondjuk 50 évi olvasást számítva, ez csaknem 4000 kötetet jelent. Az adatokat Fitz József, a nagy magyar könyvtártudós egyik tanulmánya rejti magában. Más felmérések szerint azonban ezek a becslések túlságosan szerények. Gyorsolvasó könyvmolyok ennél sokkal nagyobb teljesítményekre képesek. Persze az olvasás nem sportteljesítmény, nem időre, darabszámra vagy kilóra faljuk a könyveket. Olvasni okosan, válogatva és odafigyelve kell...

Több forrás is megerősíti, hogy az ókorban és a középkor elején az emberek rendszerint csak hangosan olvastak. Az akkori írók a műveik prozódiáját és ritmusát is fennhangon való olvasáshoz és kiejtéshez alkalmazva alkották meg. Írott nyelvük emiatt sokkal nyomatékosabb és patetikusabb, mint az utókor költőié, akik viszont inkább a néma gondolat nyelvén írtak. Az újkor írói már magányosan, hangtalanul olvasó közönség számára írnak. Ennek a hangtalan olvasásnak is megvan ám az előnye, nevezetesen az, hogy sokkal gyorsabb, mint a hangos olvasás.

Nyomdász, nyomdaipari gépmester - (Nem csak) fából papír

Nyomdász, nyomdaipari gépmester (FEOR-7232)

(Nem csak) fából papír


A papír elsődleges alapanyaga a fa. A kivágott, feldarabolt fát áztatják, és hántolják. Majd következik a csiszolás, az aprítás, majd a forgácsot vízzel pépesítik, és vegyi oldattal szétválasztják a fa rostjait finom szálakra. Ezt a pépet többször őrlik, adalékanyagot adnak hozzá, és szitára kerül – ez már a papír alapanyaga. Ez papírgyártó gépsorra kerül, ahol lépésről-lépésre alakul ki a pépes anyagból a hófehér papír. Ebben a szakaszban kerülhet vízjel is a papírra, vagy a folyamat végén felületvédő vagy felületformáló anyag (pl. fényezés) kerülhet a papírra.

Aki környezettudatos, olyan papírt vásárol, amelyen megtalálható az FSC logó. Ez annyit jelent, hogy a faanyag, amelyből a papírt készítették, felelősségteljesen kezelt erdőből származik és a termék előállítása nem okozott jelentős környezetterhelést.

Ezen kívül ma már nem minden papírt készítenek fából! Egyes papírokat mezőgazdasági hulladékból gyártanak, sőt vannak olyan növényekből előállított papírok is, amelyeket direkt a papírkészítés miatt termesztettek, mint például a gyapot, a len vagy a kender.

Nyomdász, nyomdaipari gépmester - Minikönyvek nagy múlttal

Nyomdász, nyomdaipari gépmester (FEOR-7232)

Minikönyvek nagy múlttal


A minikönyv-készítésnek több mint kétezer éves hagyománya van. Apró könyveket praktikussági okokból is gyártottak, de egy idő után a nyomdászok igazi megmérettetésnek tartották, hogy ki tudja a legkisebb könyvet elkészíteni.

Különösen a ’70-es és ’80-as években volt divatos egy-egy évforduló, ünnep, vagy akár sportverseny alkalmából mini- vagy mikrokönyvet készíttetni. A miniatűr könyvek főként a gyűjtők számára értékesek, a könyvtárak pedig kuriózumként őrzik őket, hiszen a látogatók legalább akkora érdeklődéssel keresik ezeket, mint a régi kódexeket, illetve az óriási méretű írott és rajzolt könyveket.

Már az ókorból ismerjük a minikönyv elődjét: feljegyeztek Homérosznak egy olyan Iliászát, amelyet vékony pergamentekercsre írtak mikroszkopikus kézírással, ami egy dióhéjban is elfért. A középkorban 50 mm-es magasságig terjedő tekercsek és könyvek a főurak udvaraiban és a kolostorokban voltak fellelhetők. Egyes források szerint az első miniatűr könyvet Gutenberg tanítványa Peter Schöffer jelentette meg 1468-ban. A „Diurnale mogantinum" című könyvecske 94 x 65 milliméter méretben készült.

Nyomdász, nyomdaipari gépmester - Mióta olvasunk újságot?

Nyomdász, nyomdaipari gépmester (FEOR-7232)

Mióta olvasunk újságot?


Már Julius Caesar idejében létezett az újság őse. Caesar elrendelte, hogy naponta jegyezzék fel és adják ki a szenátus és a népgyűlések tárgyalásának anyagát. Az Acta hivatalos kiadvány volt, de nem rendeletek gyűjteménye, mert az edictumokat ez után is nyilvános kiszögelés útján tették közzé, a tartományokba külön futárokkal küldték el. A birodalom főbb eseményeiről, esetenként az udvari pletykákról (ki kivel kötött házasságot, mekkora volt az esküvő, ki milyen ajándékot adott a házasulandóknak, valamint a kitüntetésekről, a császárnak szánt ajándékokról egy-egy állami, vagy magánünnepségen) tájékoztatta az olvasókat. Minden római helytartó hetente egyszer köteles volt jelentést írni Rómának, a fennhatósága alá tartozó tartományban történt eseményekről. A beérkezett híranyagot szerkesztés után egy írástudó rabszolga lediktálta annyi írástudó rabszolgának, ahány tartománya volt a Római birodalomnak. A hírközlési rendszer olyan jól működött, hogy például a britanniai eseményekről 2 héten belül, a birodalom másik végén levő Judeai Provinciában élő emberek is értesülhettek a fórumokon keresztül. Ezt a hírközlési gyorsaságot több mint 2500 évvel később, a Napóleoni háborúk idején, a Rotschild-család tudta csak felülmúlni! Száz évvel a caesari alapítás után sohasem hiányzott az acta szó mellől a diurna (újság) szó, ami bi zonyítja, hogy ezek a közlemények naponta jelentek meg. A diurna szó ma is él: ebből alakult ki a francia jurnal szó, tehát a nyelv is őrzi az antik és a modern újság szerves kapcsolatának bizonyítékát. A szenátusi, népgyűlési közlemények szerkesztése és kiadása állami feladat volt, a vegyes városi hírek újságját a magánvállalkozás tartotta kézben. Eleinte a szenátusi és népgyűlési közlemények egy újságban jelentek meg, a városi hírek külön, ám már az i. sz. 1. század közepén mind a három fajta acta egyetlen újságba olvadt össze, ez volt mai szóval a Római Hírlap, amit a császári „sajtóiroda” irányított. Az első császári főszerkesztő Caius Sextijs Papirus Martiljs volt.

Szűcs, szőrmefestő - A népi szűcsmesterség története

Szűcs, szőrmefestő (FEOR-7214)

A népi szűcsmesterség története


A szűcsmesterség az egyik legrégibb, Magyarországon is elterjedt foglalkozás, már a Tihanyi Apátság alapítólevelében is említik A XI-XIII. század során ezt a tevékenységet nem csak sokan, de igen magas színvonalon is űzték hazánkban, az egyre-másra alakuló céhek híre sokszor külföldre is eljutott.

A nagyobb városokban több tucat szűcs dolgozott, főként selyem és posztóborítású felsőruhákat, subákat készítettek. A századok során már nem csak a nemesek, de a jobbágyok számára is egyre több termék készült, sőt kialakult az irházott és selymezett öltözetek díszítését magába foglaló szűcsornamentika is.

A mesterség sokszor apáról-fiúra szállt, rengeteg úgynevezett juhász- és parasztszűcs dolgozott, akik főként az egyszerűbb darabokat készítették. Munkájuk során számos – ma már fura hangzású – eszközt és módszert használtak, ilyen például a kákó, a corholó vagy épp a korpázás.

A szűcsmesterség népies változata az I. világháború után szinte teljesen eltűnt, de azért még ma is dolgoznak itt-ott olyan hagyomány-örző mesteremberek, akik a régi korok technikáival, a régi korok termékeire hasonlító ruhadarabokat állítanak elő.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Szűcs, szőrmefestő - Miért fehér a sarkvidéki állatok bundája?

Szűcs, szőrmefestő (FEOR-7214)

Miért fehér a sarkvidéki állatok bundája?


Köztudomású, hogy a fehér szín visszaveri a hősugarakat, ezért viselnek a trópusokon fehér ruhát. A sarkvidéki állatok fehér bundája vagy tollruhája azért előnyös, mert jobban akadályozza az állat testének lehűlését, mint a sötétebb színű. Ez különösnek tűnhet, hiszen a trópusokon éppen a hőség elleni védelmet szolgálja a fehér ruha. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. A fehér szín sajátsága ugyanis, hogy visszaveri a hősugarakat. Előnyös tehát a trópusokon, ahol a kívülről érkező, tűző napsugarakat veri vissza. Ugyanakkor azonban előnyös a sarkvidéken is, ahol a test felől áramló hőt veri vissza, s így gátolja a test hőleadását.

A másik ok a mimikri: ez az adaptáció azon formáját, eredményét jelöli, amikor egy élőlény felveszi vagy utánozza egy másik élőlény vagy a környezet mintáját, színét, külalakját viselkedését. A sarkvidéki állatok, mint például a lemmingek, a sarki rókák, a hófajdok és mások ősszel levetik barna színezetű nyári bundájukat és hófehérre váltanak. Ez esetben a rejtőzködés indoka eltérő a ragadozók és prédák esetében, de az alkalmazkodás lényege ugyanaz. A sarki róka azért ölt télen fehér bundát, hogy prédája ne vegye észre; a hófajd pedig azért, hogy a sarki róka ne találja meg.

Tímár - Bőr magyar módra

Tímár (FEOR-7215)

Bőr magyar módra


A magyar módra készült bőrt egykoron egész Európa szerte ismerték – ám itthon mégis annyira feledésbe merült, hogy kikészítésének részletes leírását csak francia és német munkákból ismerjük.

A bőr konzerválására három alapvető eljárás ismert: a zsírcserzés, a növényi anyagokkal való cserzés és az ásványi anyagokkal, timsóval történő cserzés, amelyeket gyakran egymással kombináltak. Míg Európa nagy részén a nagy csersavtartalmú növényi anyagokkal történő, igen hosszadalmas, gyakran egy-két évig is eltartó cserzésmód volt a legelterjedtebb, nálunk keleti hagyományainknak köszönhetően főként a zsírcserzéssel kombinált timsós cserzést alkalmazták a bőrök tartósítására. A bőrmunkákat végző iparos a tímár volt, aki a bőrkikészítésen kívül a különféle lábbelik, szíjak készítését is végezte. A növényi cserzőanyagot használó bőr gyártókat az így nyert bőr színe után vörös tímároknak, cseres vargáknak nevezték, míg a timsót használókat fehér tímároknak.

Az állati nyersbőr kikészítése a legősibb mesterségek egyike volt. Ahhoz, hogy a bőr rugalmas maradjon, ne váljon törékennyé, ne enyvesedjen vissza nyersbőrré, a különféle célokra különböző módszerekkel kellett kikészíteni. Régi cserzési mód az egyes fák, cserjék leveléből, kérgéből nyert csersav és a timsóásvány felhasználása.

Forrás: www.leatherwork.hu