Kapcsolatok Kapcsolatok
 Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat

  

 

 

 

Felhívás Felhívás

Támogassa szakmai tudásával szerkesztőségünk munkáját!

Amennyiben rendelkezik olyan szakanyaggal, tanulmánnyal, publikációval, amely illeszkedik az Életpálya-tanácsadás folyóirat témájához és szívesen részt venne a következő számok készítésében, vegye fel velünk a kapcsolatot: szerkesztoseg.t222@lab.hu.

Készítők Készítők

Főszerkesztő:
Borbély-Pecze Tibor Bors

 

Tudományos Tanácsadó Testület:
Dr. Stefan Grajczar UPSVAR, Szlovákia
Dr. Kiss István, ELTE
Dr. Ludányi Ágnes, EKF
Dr. Ritoók Magda, ELTE
Dr. Szilágyi Klára, SZIE
Dr. Takács Ildikó, BME
Dr. Raimo Vuorinen ELGPN, Finnország

 

Online verzió:
Pásztor Szilvia

Kovács Tibor

 

Felelős kiadó:
Foglalkoztatási és Szociális Hivatal

Offline számok Offline számok
Fókuszban Fókuszban

Hazai vizeken

Felsőoktatási hallgatók életvezetési, életpálya-építési problémái
Bővebben »

 

Fókuszban

Szupervízió életpálya-tanácsadókkal
Bővebben »

Hazai vizeken

A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat humán tanácsadó tevékenysége
Bővebben »

Könyvajánló

A pályainformációs és pályatanácsadási tevékenység újragondolása
Bővebben »

Esettanulmány

Dilemmák pályaválasztás idején
Bővebben »

Könyvajánló

A Pályafejlődési tanácsadás átfogó tudástára a világporondon
Bővebben »

 

Ciikk böngésző Ciikk böngésző
« Vissza

Gondolatok egy korszerűbb pályalélektanról

Magyari Beck István | Múltidéző | 2010. augusztus 19.

A magyar pályapszichológia problémái bízvást megérdemlik a megkülönböztetett figyelmet. Ezt több irányból is lehet indokolni. Mi itt csak néhányból fogjuk.

Először is: ez az a terület, amely a „megfelelő embert a megfelelő helyre!" - célkitűzés tudományos kivitelezésével van hivatva foglalkozni. E cél horderejének tudatában vállalkozunk a következő gondolatkísérletre: vegyünk egy tetszőleges ipari társadalmat (azért iparit, mert a pályaválasztási döntések a személy részéről az ipari társadalmakban elkerülhetetlenek), válasszuk le a társadalmi szerepeket az őket ellátó individuumokról. Majd „keverjük jól meg" a szerepek és az individuumok így külön választott „halmazait" külön-külön. Ezután pedig vaktában osszuk szét az individuumok között a fent említett szerepeket. Mivé tehető ilyen úton még a világ legnagyszerűbb országa is! A pályalélektan tehát nagyon fontos tudomány, és szerepe - ceterisz paribusz - a társadalomban működő spontán személyszelekciós mechanizmusok alkalmatlanságának arányában nő.

Másodszor: Magyarországon a pályapszichológia különös mértékben exponált terület. Hazánkban a pszichológián belül a gyermeklélektan hosszú évtizedeken át központi helyet foglalt el. Miután a gyermeklélektan viszonylag eredményesen művelt tudományágazat volt, a munka szempontjainak terjedése a tudományos pszichológiában elsősorban ezt a szakdiszciplínát termékenyítette meg. Végső soron a pályaválasztási, pályaalkalmassági stb. problémakör a fejlődéstechnológia és a munkalélektan határmezsgyéjén helyezkedik el. A mi körülményeink között ugyanis a munkavállalás vezet ki a most tágan értelmezett gyermekkorból és visz a társadalmi élet sűrűjébe, továbbá a munkatevékenység lélektani problémáinak felmerülése az egyén részéről szintén e mozzanatokhoz van kötve, ezért a munkapszichológiai problémakör tárgyalásának egyik „természetes" kiindulópontja a pályaválasztás és a munkába állás kérdésköreivel függ össze.

Már a vezetés-lélektani elméletek szakirodalmi tárgyalásánál volt módunk megfigyelni, hogy a hétköznapi pszichológiai gondolkodás előszeretettel áll meg az elemzésben olyan, a számára már tovább nem bontható entitásoknál, mint a képességek. Azaz a hétköznapi gondolkodás számára az egyén elsősorban a képességei révén adott. A hétköznapi pszichológia jobbára képességpszichológia. Ebből fakad ama tény is, hogy a nempszichológusok a pszichológia gyakorlati hasznát elsősorban az adott feladatokra alkalmas személyek kiválasztásában keresik. Még ha meg is engedik a képességek fejlődését, e fejlődés feltételeit is képességben jelölik meg, így a pszichológia oktatási és nevelési folyamatokban játszott szerepét a kiválasztás mögé helyezik e tudomány gyakorlati hasznára vonatkozó ranglistán.

Nos, ilyen előzmények után már aligha tűnik merésznek az a megállapítás, amely szerint Magyarországon a közfelfogásban a pszichológia és a pályapszichológia között kisebb a különbség annál, amit a tudományos lélektan számon tart. Ha viszont ez igaz, úgy nálunk javarészt a pályapszichológia áll helyt magáért az egész pszichológiáért. A pályalélektan tudományos és gyakorlati szereplése ma nemcsak a társadalom, hanem a pszichológia számára is elsőrendű fontossággal bír.

Kiindulva e fenti megállapításokból, rövid tanulmányunk néhány módosításra tesz javaslatot a pályapszichológia célját, definícióját, tárgyát és belső diszciplináris felépítését tekintve. A tanulmány végén foglalkozunk ama társadalmi körülményekkel is, amelyek a hazai pályalélektant sok tekintetben kritikus helyzetbe hozták. Mondanivalómat megkísérlem a tézisek tömörségével előadni.

A korszerű pályalélektan céljairól
A modern iparosodott társadalmakat több ellentmondás is feszíti. Közöttük az egyik legfeltűnőbb az, ami a munka és az oktatási rendszer között áll fönn. Az oktatás egyre összetettebb ismeretek és tudattartalmak átadására törekszik, amíg a munkatevékenységek fejlődése nagy általánosságban ezek primitivizálódásának, elemibbé válásának irányába mutat. így az említett ellentmondás nemcsak fönnáll, hanem mélyül. Ez viszont odavezet, hogy a munkafajták számos olyan igényt támasztanak, melyre az oktatás nem készít elő, másfelől pedig az individuum egyre több olyan ismeret birtokába jut, amit az aktuális munkák nem igényelnek. Mármost a munkák támasztotta követelmények, valamint az ipari munkák sokfélesége ilyen körülmények között egyenesen kikényszeríti a pályaalkalmasság direkt vizsgálatait, hiszen az egyén ilyen irányú alkalmasságáról tanulói előtörténetében nem sokat tudunk meg.   .
Van azonban egy feltűnő mozzanat, amire eleddig nem sok figyelmet fordítottunk. Jelesül: az adott munkára alkalmas személy az iskolában nyert többlettudása révén voltaképpen nem egyszerűen alkalmas, hanem túlalkalmas. És ez az a pont, ahonnan jól kivehető a közelmúlt és a közeljövő vízválasztója.
Tudniillik a túlalkalmasság a lassabban változó ipari körülmények között zavaró mozzanat volt. Ha történetesen más nem is, ez mindenképpen az elégedetlenség forrásaként működött, ugyanis nehéz az életet annyira a lehetőségek szintje alatt élni. (Közbevetőleg megjegyzem, hogy emellett sok más forrása is volt az elégedetlenségnek, de tárgyunk szempontjából ezek most másodlagosak.) A vázolt probléma sok munkatudományi kérdésfeltevés közös kiindulópontja lett. Pl.: a humanizáció, monotónia, motiváció, elégedettség a munkával stb. és egyik megoldásként az iskola „pragmatizálása" kínálkozott. Az iskola neveljen a mindennapi életre — hirdette ez az irányzat. Korunkban azonban sok minden megváltozott. Az ipari fejlődés fölgyorsult. Míg régebben az egyes nemzedékek változatlan, vagy csak kevéssé változó ipari rendszereket szolgáltak ki, addig ma a nemzedék a stabilabb elem, és a technológiák szenvednek néhány módosulást azonos nemzedék élettartamán belül. Ma tehát a túlalkalmasság inkább kívánatos cél, mintsem zavaró mozzanat. De nemcsak azért, mert ezáltal a változtatásokat jobban tűri a kérdéses nemzedék, hanem mert így az ipari fejlődés el nem hanyagolható motorhoz jut az egyes dolgozók immáron megkívánt munkahelyi elégedetlenségében. Kívánatos persze, hogy a munkaszervezés is vonja le a szükséges konzekvenciákat, és teremtsen olyan feltételeket, ahol a dolgozó tudástöbblete a munkában és ne a munka ellen realizálódjék. Hangsúlyozom, hogy e fenti sorokban nem egyszerűen azt tartom kívánatosnak, hogy egy dolgozó több létező munkára legyen alkalmas. Itt kifejezetten a dolgozó túlalkalmasságáról beszélek, hiszen ki a megmondója annak, hogy az egyre gyorsuló ipari fejlődés milyen munkatípusokat fog szülni és ennek megfelelően a dolgozó milyen feladatok ellátásában fog jeleskedni? Amikor tehát a kimondott pályalélektani célt a fentiekre javaslom módosítani, nem mennyiségi, hanem minőségi változtatásokra gondolok.

Javaslatok a korszerű pályalélektan, mint tudományág meghatározására

A fent írottak nem fogadhatók el úgy, hogy egyszersmind a pályapszichológia mint tudományterület átdefiniálását ne vonnák maguk után. Míg a klasszikus meghatározások azt hangsúlyozták, hogy e tudományterületnek nem feladata munka objektív feltételeinek átalakítása - csupán arra törekszik, hogy a szubjektív oldalt keresse hozzá, alkalmazza stb. - a mondott feltételekhez fenti kiindulás más definíciót kényszerít arra, aki ezt a kiindulást elfogadja. Éspedig: a jelen és a jövő pályalélektana olyan diszciplína hivatását kell betöltse, amely a munka objektív, tárgyi, szervezeti stb. feltételeit a munka szubjektív (munkaerő) feltételein át (és révén) alakítja. Ennyiben hatalmas emelője lehet a társadalmi kreativitásnak, az alkotóképesség tömegméretű kibontakoztatásának.
Az olvasó joggal igényli álláspontunk részleteinek, precíz fogalmi rendszerének ismertetését is. De szabadjon azt mondanom, hogy ez már nem e rövid tanulmány, hanem a pályapszichológusok egybehangolt kutatómunkájának a feladata.

Nézetek a korszerű pályalélektan tárgyáról
A pályalélektan tárgya extenzív és intenzív mozzanatra bontható.
Ami az extenzív mozzanatot illeti, úgy vélem, indokolt fölhagyni a pályalélektan tárgyának beszűkítésével. Hadd idézzem dr. Englánder Tibor számunkra is tanulságos megállapításait. „Ha egy bizonyos rendszer ezer ember munkáját képes ellátni, akkor kezelőjének egyetlen hibája annyit tesz, mintha régebben ezer munkás egy időben hibázott volna." Nos, mi a helyzet a vezetővel? Ugyanez. Ha egy vezető hibázik, az nem egy ember, hanem az egész sokaság tévcselekvésévé dagad. És minél skrupulózusabb volt az alája beosztott dolgozók kiválasztása, tehát minél jobb a hibás döntés kivitelezése, annál kevésbé tompulnak .menetközben" a hibás döntés következményei. Azaz minél jobban funkcionál a szűkebb területre - a beosztottakra - korlátozott pályalélektan, annál inkább kockáztatja a technikai¬gazdasági rendszer működését Mivel a vezető helyére a fenti érvelésben bízvást tehettünk volna technológiákat, szervezeti modelleket, pénzügyi és egyéb szabályozókat elgondoló tudóst is, ez az érvelés parancsoló módon írja elő a pályalélektan legtágabb körökben való alkalmazását. De nemcsak az extrémen bonyolult, hanem az extrémen egyszerű munkákról sem feledkezhetünk meg. (A közepes vagy átlagos munkák problémáit itt nem említjük.) Érvelés helyett hadd álljon itt a következő kérdés: vajon nem a munkaerő extrém kihasználatlansága bújik-e meg a túlontúl elemi munkákat végzők körében sokszor tapasztalható devianciákban? Nem kellene-e „besegíteni" az ilyen magatartást tanúsítók további szocializációjába - és a különösen elemi munkálatokat pedig arra a csoportra hagyni, amely egyedei számára ez a szocializáció maximumszintje, és ennek megfelelően itt találják meg a társadalmilag hasznos lét feltételeit? Térjünk át a probléma intenzív oldalára. A megújított célkitűzés és a szóban forgó diszciplína funkciójának átértékelése más szemléleti egységek napirendre vételét követeli. Míg a múltban többnyire a pálya, a szakma volt a szemléleti alapegység, amelyhez csak mint komplementer elem csatlakozott az emberi képesség, addig a jelen és a jövő körülményei között a személyiség képességei, majd az e képességeket indokló személyiségstruktúra kívánkozik a fő helyre, és a pálya, szakma stb. lesz a csatolt mozzanat. Még ha pályákra is keressük a munkaerőt, első feladatunk a „humán capital" nyilvántartása lesz. Ez az, amit Schein „klasszifikációs modellnek" hív, de nem közli velünk, hogy végeredményben ez a jövő „modellje". Hadd jegyezzem meg, hogy a hagyományos pályalélektan is sokat emlegette - főleg az utóbbi időben - a személyiség figyelembevételének szükségességét. De az csupán a tudományos elmélyülésnek egy olyan jó szándéka volt, melynek semmi funkcióját és jelentőségét nem leljük a pályalélektan hagyományos célrendszerében. És tényleg, vajon minő szerepet kaphat a személyiség egy olyan gondolatkörben, amely csak az ember adott munkára vonatkozó képességeit firtatja és sem empirikus, sem - a személyiségfogalom segítségével végrehajtott - deduktív úton nem kísérli megközelíteni a személyiség adott munkakörön túli képességtartalékát. A gyakorlat is azt mutatja, hogy ahol a pályapszichológusok személyiségtesztekkel dolgoztak, ott is csak a mélyebben fekvő képességek után kutattak, de a személyiség - as such - nem érdekelte őket. És ez - teszem hozzá - maradéktalanul érthető is.

Hogyan épüljön föl a korszerű pályalélektan?
A pályapszichológia egyik alapfogalma: a pályatükör. A pályatükör (professziogram) a pályák vagy szaktevékenységek tudományosan pontos leírását tartalmazza. Ezek után csak csodálkozhatunk azon, hogy a pályapszichológus tevékenységének szabatos leírása ritka mint a fehér holló. Pedig azt hinnők, hogy a pályákra és szakmákra koncentráló hagyományos pályalélektan e remek fogalom alkalmazhatóságát elsősorban önmagán próbálja ki, mint a múlt század kitűnő orvosfeltalálói az új gyógyszereket.

Javaslatom tehát e tárgyban csak egy igen régi, és indokolatlanul fennálló restancia felszámolását célozza : dolgozzuk ki a pályapszichológus pálya tükrét, mert:
1. nem az a félő, hogy a pályapszichológus nem tudja, miként dolgozzon, hanem az, hogy a gyakorlati feladatok réseibe szorítva elveszti működésének az általános metodológiai alapokból levezethető indokoltságát. Az említett pályaprofil ugyanis nem lehet más, mint az általános pszichológiai metodológia speciális alkalmazása, így rajta keresztül a pályapszichológus kapcsolatot tarthat fenn a pszichológiai tudomány egyéb területeivel is. Tehát érzékeny maradhat a tudományunkban időről időre tapasztalható friss szellemi mozgások iránt. De nem is ezt tartom a pályalélektani pályaproftl döntő hasznának. És most értünk olyan ponthoz, ahol nagyon keményen szeretném letenni a garast.

2. Dolgozunk a pszichológusok szakmai etikai kódexén, nem vagyunk restek kemény önbírálattal venni tudomásul a szakmán kívülről kapott és ránk vonatkozó kritikákat. De: miért mulasztjuk el azt a jogos önvédelmet, amit a tevékenységünk módjának és menetének hozzávetőlegesen pontos leírása és kanonizálása jelent olyan társadalomban, amely — mondjuk ki — miközben mint részmódszert alkalmazni és fölhasználni kívánja a pszichológiát, rá van szorulva a mi, e tárgyban végzendő oktató munkánkra. A pszichológus ma azzal a problémával áll szemben, hogy az őt alkalmazó személyek, a főnökei egyben a „diákjai" is. Sietek megjegyezni, hogy ez nem szentségtörés. Voltaképpen majd minden értelmiségi szakma osztozik ebben a helyzetben. (Sőt ez bizonyos fokig az értelmiségi attribuma is.) A különbség csak az, hogy amíg az utóbb említett szakmák „szakmásítva" is vannak, a pszichológia nem siet elérni ezt a pozíciót. (De míg tevékenységi oldaláról nem szakmásítja magát — pedig ez indokolt lenne —, mint tudomány szaktudományi babérokra pályázik, holott ki van zárva, hogy a pszichológia mint tudomány úgy lehessen valaha is szakdiszciplína, mint a természettudományok.) Röviden tehát: meg kell alkotni a pályapszichológus szabatos pályatükrét, hogy elejét vegyük a pszichológusok legalább e csoportjával szemben támasztott meg nem felelő, a lélektan számára elfogadhatatlan, de gyakorta a pszichológus mindennapi egzisztenciájába vágó elvárásoknak. Ezzel pedig eljutottunk e tanulmány utolsó, de nem kevésbé döntő kérdéséhez.

Társadalom és pályapszichológia
Aligha lehet úgy szólni a pályalélektanról, hogy ezenközben ne essék szó a társadalomról is. A pályalélektannak, mint minden tudománynak, szociológiai funkciója van. Ezt már célkitűzésének tárgyalása során is láttuk. De van itt még egy tényező: a magyar munkaerőhiány. És ez érezteti hatását a pályalélektan általános helyzetét illetően is. Mert végbemegy a következő elméleti „fejlődés". A „megfelelő embert a megfelelő helyre" hagyományos, de igaz elv nem abban az irányban fejlődik, amit e cikk megjelölt, hanem úgy, hogy az idézett szentenciából, elmarad a „megfelelő" jelző, és marad: „embert a helyre". Azaz a munkaerőhiány következtében mintha a pályalélektan olyan elvárásokkal kerülne szembe, melyek az eredeti céljánál általánosabb, de általa nem megoldható célokat támasztanak vele szemben. Majdnem mindegyik pályapszichológus, akivel beszéltem, ezt a helyzetet tárta elém. Ilyen körülmények között a pályapszichológia csak tőle idegen döntések apologetikája lehet. Ezzel szemben tudomásul kell vennünk, hogy „embert a helyre" a család ad, mint biológiai tény, és a munkaszervezés szabadít föl az ésszerű szervezeti eljárások és a gépesítés, automatizálás bevezetésével. A pályalélektan pedig elvégzi a megfeleltetések finommunkáját. íme, egy vázlatos kép arról az együttműködésről, amelybe a pályapszichológia illeszkedik.


Lénárd Ferenc
Pálya és nevelés - Hozzászólás Magyari Beck István cikkéhez

„Gondolatok egy korszerűbb pályalélektanról" címmel vitaindító jelent meg Magyari Beck István tollából. Aktuális témát vet fel. Ez a téma társadalmi fontossága miatt valóban megérdemli, hogy a jelenleginél korszerűbb értelmezést kapjon. A vitaindító bevezetésében szerepel az a közismert és a múlt század közepén Layardtól megfogalmazott igény, hogy „a megfelelő embert a megfelelő helyre!". Lehet ezt úgy is értelmezni, hogy „a meg nem felelő embert a neki megfelelő helyre!" Érdemes azon elgondolkodni, hogy ez a múlt századból származó és ma is szállóigeként élő megállapítás nem szorul-e finomításra, tartalmi bővítésre.

Mit értünk „a megfelelő ember" fogalmán?
Magyari Beck írásából az tűnik ki, hogy a pályalélektan legfőbb gondja a megfelelő ember számára biztosítani a megfelelő helyet. Érdemes érre vonatkozó gondolatmenetét felidézni. Azt állítja, hogy a hétköznapi gondolkodás az embert képességei révén ítéli meg. Az ember teljesítményeit a képességeire vezetik vissza. így a hétköznapi pszichológia képességpszichológiának tekinthető. Ha beszélnek is a képességek fejlődéséről, a fejlődés feltételeit is a képességekben látják. A pszichológia tudományának gyakorlati hasznára vonatkozó ranglistán — Magyari Beck szerint — első helyen van a kiválasztás feladata, és csak mögötte helyezkedik el a pszichológiának az oktatási és nevelési folyamatokban játszott szerepe. Ennek a gondolatsornak a végén szerepel az a megállapítás, hogy „nálunk javarészt a pályapszichológia áll helyt magáért az egész pszichológiáért". Ez az oka annak — állítja —, hogy „a pályalélektan tudományos és gyakorlati szereplése ma nemcsak a társadalom, hanem a pszichológia számára is elsőrendű fontossággal bír".
Pszichológiailag teljesen érthető és megbocsátható, ha valaki saját témáját nagyon fontosnak tartja és ennek hangot is ad. Egy-egy nézet megvitatására azonban akkor van szükség, ha ez tudományos szempontból kiigazításra szorul. A problémát nem az okozza, hogy a képességek fontosak-e vagy sem. A korszerű szemléletet az dönti el, hogy a képességeket adottaknak vesszük-e vagy sem. Magyari Beck István írásában több olyan állítás is kiolvasható, amely szerint első feladatunk az emberi képességek, a „humán capital" nyilvántartása. Bár a hagyományos pályalélektan is sokat emlegeti a személyiséget és ennek keretén belül az emberi képességeket, de szűk körben mozog, mert nem kísérli meg feltárni „a személyiség adott munkakörön túli képességtartalékát".

A képességek fejlesztésének döntő a szerepe
Láthatjuk tehát, hogy a képességek mint adottságok szerepelnek. Ez a nézet hangot kapott több, az utóbbi években megjelent publikációban, amely nem tulajdonított jelentőséget és lehetőséget a képességek fejlesztésének. Sajnálatos, hogy a vitairatban közölt helyes megállapítás, amely szerint a képességek a pályalélektanban fontos szerepet töltenek be, nem egészült ki a képességek fejlesztésének döntő szerepével.
A megfelelő embert a megfelelő helyre csakis olyan módosítással lehet elfogadni, hogy a pályalélektan szempontjából az első és talán legfontosabb lépés a közoktatás segítségével a megfelelő emberek megteremtése. Ehhez természetesen szükség van arra, hogy mit értsünk a „megfelelő" kifejezésen. Ezután a második feladat az iskolából kikerülő különböző módon megfelelő emberek hozzárendelése a különböző foglalkozásokhoz, a különböző pályákhoz.

Nem akkor járunk el helyesen, ha a megfelelő embert a megfelelő helyre megállapítását „embert a helyre" kifejezéssel helyettesítjük, mint azt a vitairat utolsó bekezdésében olvashatjuk, hanem akkor, ha ennek az embernek előkészítésében, felkészítésében érvényesítjük egyrészt a pályák igényeit, másrészt elősegítjük a képességegyüttesek és a pályaigények összeillesztését. A vitairat helyesen ezt a megfeleltetések finommunkájának nevezi. A vitairat a korszerű pályalélektan céljaival kapcsolatban megállapítja, hogy „az adott munkára alkalmas személy az iskolában nyert többlettudása révén voltaképpen nem egyszerűen alkalmas, hanem túl-alkalmas". Ebben a megállapításban vitatható az az egyenlőségjel, amelyet a szerző kitett a többlettudás és a túlalkalmasság közé. Érdemes ezzel a megállapítással bővebben foglalkozni. Senki sem tagadja az ismereteknek, a tudásnak, sőt a többlettudásnak a fontosságát. Ismeretek nélkül egy lépést sem tehetünk előre. Az ismeretek ugyanis az emberiség társadalmi-történeti tapasztalatainak lecsapódása, és ebből következik, hogy a lényeges, a fontos ismeretekkel fel kell vérteznünk a fiatal nemzedéket annak érdekében, hogy majd a választott vagy a kapott pályákon megállhassák helyüket. Ma már azonban nem elegendő az ismeretek elsajátítása még akkor sem, ha az többlettudás formájában jelentkezik. Ennél jóval többre van szükség. Ez a többlet azonban már túlhaladja a többlettudás fogalmát. Szükség van ugyanis az alapvető emberi tevékenységek, a tanulás és a munka magas színvonalú, kulturált elsajátítására, a tanulás és a munka megszerettetésére, a helyes és célszerű tervezés és ellenőrzés gyakorlására, a tevékenységeket kísérő érzelmek, elsősorban a sikerrel és a sikertelenségekkel kapcsolatos érzelmek megfelelő átélésére, a belső motiváció kialakítására, a munka társadalmi fontosságának és ezzel együtt a felelősségvállalásnak a tudatba építésére és még sok más személyiségvonás, képesség megszerzésére és nem utolsósorban a személyiség sokoldalú és harmonikus fejlesztésére.

Milyen képességekre van szükség?
Mindezt akkor érhetjük el, ha az ismeretekkel szoros kapcsolatban tervszerűen és tudatosan fejlesztjük a tanulók képességeit, alakítjuk személyiségét. Arra a kérdésre, hogy mely képességeket kell kifejlesztenünk, csak abban az esetben adhatjuk meg a választ, ha tudatosítjuk, mely képességekre van szükség az alapműveltség, továbbá a permanens önművelődés lehetőségének megszerzéséhez. Mindezek tisztázása és gyakorlati megvalósítása lenne az út a „megfelelő ember" kialakításához. Ezt a „megfelelő embert" azonban nem a többlettudás jellemzi, hanem ennél jóval gazdagabb tulajdonságok együttese.
Az ismeretek, a tudás és a többlettudás megszerzése oktatási feladat. Az ismeretekkel szoros összefüggésben a képességek kialakítása már nevelési feladat. Még a legeredményesebb pályalélektan sem tud megfelelő eredményt elérni, ha nem foglal állást a tekintetben, hogy a tantervek követelményrendszere megfelel-e az általános műveltség és a szakműveltség igényeinek, és ha nem foglal állást abban is, hogy az iskolákból kikerülő fiatalok képességei ezeknek az igényeknek megfelelő módon fejlődtek-e. Ha ez a kétlépcsős állásfoglalás megtörtént, csak azután lehet optimistán nézni a „megfeleltetések finommunkáját".

A továbbgondolkodás érdekében felvázoljuk az alapműveltséghez elengedhetetlen képességek főbb típusait. Az első helyen szerepelnek az ún. kommunikációs képességek. Kifejlődésük, illetve kifejlesztésük sorrendjében ezek: a beszéd, az olvasás és az írás. Ezek a képességek egymásra épülnek, ún. képesség-hierarchiát alkotnak. A beszédnek valamilyen formáját az is gyakorolhatja, aki olvasni és írni nem tud. Az olvasás és ennek változatos formái már a beszédre épülnek. Olvasni tudhat az is, aki írni nem tud. Kvázi-analfabétáknak szokás nevezni azokat, akik csak a nagybetűket tudják elolvasni. Ezt a kört nyugodtan kitágíthatjuk. Kvázi-analfabétáknak nevezhetjük azokat is, akik ugyan tudnak olvasni, de képtelenek az olvasott szöveg tartalmát, jelentését felfogni, megérteni és e megértésből magukra és munkájukra vonatkozó tanulságokat levonni. Végül marad a kommunikációs képesség legmagasabb foka, az írás. Ehhez már beszédre is — gondolatok kifejezésre juttatása, belső beszéd stb. — és olvasási képességre is van szükség. Mind a három képesség rendkívül bonyolult, hiszen mindegyik képesség már önmagában is bonyolult képesség-hierarchiát alkot. (Ezeket a képesség-hierarchiákat részletesen bemutattam A képességek fejlesztése a tanítási órán című munkámban, Tankönyvkiadó, 1979.) A kommunikációs képességek kialakítása permanens folyamat. Az egyre nehezebb ismeretanyag ugyanis újra és újra próbára teszi a fiatalok beszéd-, olvasás- és írás-képességét. A képességek másik nagy csoportjába sorolhatók a megismerés képességei, az ún. kognitív képességek. Ide tartoznak az információk felfogása, az információk megőrzése és az információk feldolgozása. Mindegyik képesség az ember megismerő tevékenységének gyakorlása során alakítható ki. Az információk felfogására nincs hagyományos pszichológiai kifejezésünk. Ugyanis az érzékszervekkel történő felfogást egyoldalúan lefoglalták a nem szavak útján (nem verbálisan) kapott információkra. Ez a leegyszerűsítés azért helytelen, mert ide tartozik a verbális anyagok, a szavak, a mondatok útján történő felfogás is. Könnyebb a helyzetünk, ha keressük az információk megőrzésének, megtartásának pszichológiai terminusát. Ezt a témakört az emlékezés, vagy a szűkebb értelemben vett tanulás fogalmával szokás megjelölni. Az információk feldolgozásának bonyolult, sokrétű eljárásait közös néven gondolkodásnak, gondolkodási tevékenységnek és a személyiség egészére gyakorolt vetületét gondolkodási képességnek nevezzük. Mind a három kognitív képesség is igen bonyolult, soktényezős képesség-hierarchiát alkot, amelyet még tovább bonyolít egymáshoz való kapcsolatuk is. Kísérleti úton igazolható, hogy mind a felfogást, mind a megőrzést, a szűkebb értelemben vett tanulást eredményesebben lehet megvalósítani, ha a felfogással, illetve a megőrzéssel kapcsolatban gondolkodásunkat is mozgósítjuk. A gondolkodás olyan produktív tevékenység, amelyet problémahelyzetek felismerése és megoldása, bizonyos esetekben pedig esetleg csak a megoldás felé vezető út keresése jellemez. Problémahelyzetről abban az esetben beszélhetünk, ha valamilyen célt el akarunk érni, de a cél elérésének útja, lehetősége számunkra nem ismeretes. Magától értetődő, hogy a gondolkodás eredményes megvalósításához rendelkeznünk kell a kommunikációs képességekkel. Az általános műveltség megszerzéséhez szükséges alapképességek harmadik csoportjába tartoznak azok a képességek, amelyek a cselekvések eredményes lefolytatásához szükségesek. Azt tapasztaltuk, hogy a megismerés alacsonyabb formáinak fejlesztése mellett általában elhanyagoltabb a magasabb formáknak, például a gondolkodásnak és az emberi tevékenység másik jelentkezési formájának, a cselekvésnek a fejlesztése. Ez utóbbiakhoz tartozik elsősorban a mozgás képességének, továbbá az időbecslésnek a fejlesztése. Sikeresen csak abban az esetben alapozzuk meg a pályalélektani törekvéseket, ha a most vázlatosan bemutatott képességek fejlesztésével kapcsolatban eredményesen jártunk el.

Nem fenyeget a túlalkalmasság veszélye
A képességek szerkezetére vonatkozó megállapítások jelentősen módosítani fogják elképzelésünket a túlalkalmasságról. Ha ugyanis ez tartalmazza az eredményesebb képességfejlesztést is, akkor a dolgozók túlalkalmassága, amely egészen mást jelent, mint a többlettudás, jelentkezni fog a munka minőségének fejlesztésében és ez csak annyiban fordul a munka ellen, amennyiben a rossz munkát jóval akarja felváltani. Ez pedig örvendetes fejlődés lenne abban az esetben, ha valóban reális veszély lenne a túlalkalmasság. De a tények, mint az angol közmondás mondja, makacs dolgok és hiba lenne nem számolni velük. Ezek a tények pedig azt mutatják, hogy a fiatalok túlalkalmasságának megvalósításától még messze járunk.
Egyetérthetünk a vitairat megállapításával, mely szerint a jövő pályalélektanának szem előtt kell tartania, hogy a munka objektív feltételeit ne önmagában vegye figyelembe, hanem a munka szubjektív feltételein keresztüli Az azonban már vitatható, hogy ez lesz az emelője a társadalmi kreativitásnak, az alkotóképesség tömegméretű kibontakoztatásának. Ez utóbbi célt csak abban az esetben vagyunk képesek elérni, ha az iskoláztatás első napjától kezdve nevelésünk középpontjában fog állni a kreativitásra, a gondolkodásra nevelés. Ennek — mint fentebb láttuk — csak igen bonyolult képességfejlesztési stratégiával vagyunk képesek eleget tenni. A most vázolt gondolat tulajdonképpen megtalálható a vitairat több megállapításában is. Tökéletes formában jut kifejezésre a következő megállapításban: „Míg a múltban többnyire a pálya, a szakma volt a szemléleti alapegység, melyhez csak mint komplementer elem csatlakozott az emberi képesség, addig a jelen és a jövő körülményei között a személyiség képességei, majd az e képességeket indokló személyiségstruktúra kívánkozik a fő helyre, és a pálya, a szakma stb. lesz a csatolt mozzanat." Mindehhez azonban szükség lesz a képességek fogalmának, fajtáinak, ezek összefüggésének és elsősorban a fejlesztés lehetőségeinek tisztázása. E téren még nagyon sok a tennivaló. Szellemesen veti fel a vitairat, hogy „a pályapszichológus tevékenységének szabatos leírása ritka mint a fehér holló. E tevékenység leírásához — minden bizonnyal — hozzátartozik annak tisztázása, hogy milyen ismeretek szükségesek munkájához és az is; hogyan juthat hozzá ezekhez az ismeretekhez. Pontosabban itt arról van szó, hogy — mint a vitairat is hangsúlyozza — tisztában kell lennie — többek közt — a képességekre vonatkozó korszerű tudományos eredményekkel és ezek diagnosztizálásával. Ezenkívül biztos kézzel illessze össze a képességeket és a pályákat.
A vitairat befejező része említést tesz a munkaerőhiányról, amely már a pályalélektan hatáskörén túlmutat. Valóban reális nehézséget okoz az a tény, hogy a fiatalok közül nem csekély számban vállalnak az iparban munkát olyanok, akik nem végezték el az általános iskola nyolc osztályát. Igaz, hogy módjukban áll munkavállalás után a dolgozók iskoláiban mulasztásaikat pótolni. Ezzel a megoldással azonban szükség szerint csökkennek a pályapszichológia segítő lehetőségei. A fennálló problémát csak az tudná megoldani, ha a fiatalok számára a tanulás, az iskola, tudásuk gyarapodása, képességeik fejlődése olyan vonzó lenne, amely erősebben motiválná iskolába járásukat, mint a pillanatnyi pénzkereseti lehetőség.

Az iskolában folyó munkát kell megváltoztatnunk!
Néhány gondolatot vetettünk fel és reméljük, hogy a kialakult vita még erőteljesebben fogja kidomborítani a közoktatás egészének lényeges, döntő szerepét a pályaválasztásban, a megfelelő pályairányítás előkészítésében és mindezekkel együtt az eredményesebb pályalélektani tevékenység lefolytatásához. Ennek hangsúlyozására azért is volt szükség, mert a közelmúltban több olyan írás is napvilágot látott, amelyek a képességek fejlesztését, a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetését nem az iskolában folyó munka megváltoztatásától, hanem az egész közoktatás átszervezésétől teszik függővé. A Köznevelés 1979. évi egyik áprilisi számában például Gazsó Ferenc: A társadalmi egyenlőtlenségek és az iskola című tanulmányában megállapítja, hogy „a művelődési egyenlőtlenségek a szocialista fejlődés útján haladó társadalomban is újratermelődnek". Az esélyegyenlőségek megteremtését, az esélyegyenlőtlenségek pedagógiai eszközökkel való felszámolását, vagyis azt, hogy a tanulói teljesítmény lényegében függetlenedhessen a szülők munkajellegével, iskolázottságával, kulturális szintjével meghatározott környezeti hatásoktól, délibábos elképzelésnek tartja. „Lényeges előrehaladást csakis akkor remélhetünk - írja - ha az iskolarendszert alkalmassá tesszük homogenizáló társadalmi feladataink teljesítésére. Ez viszont a közoktatási rendszer alapvető tartalmi és strukturális reformját igényli." Ezzel a megállapítással a jelenlegi pedagógiai eljárásrendszer iskolai módszertani kultúra felmentést nyer, és a felelősség kockázatmentesen áthárul egy jelen nem lévő, meg nem fogható, még ki nem próbált, új, az eddigitől eltérő iskolarendszerre. Evvel nem lehet egyetérteni. A vita során remélhetőleg tisztábban fogunk látni a korszerű pályalélektan alapvető kérdéseiben.